A vita éjszakáján…
-De fáj…! Miért, pont nekem kell ezt elviselni… Akari jobban vágyik erre a teherre… ha rajtam múlna, már rég lepasszoltam volna neki a dolgot…- nyöszörögte Hikari amint az ágyán gubbasztott, és jobb karját szorongatta.- Áhhh… Mi értelmük van ezeknek a tetoválásoknak… csak fájdalmat okoznak… és nem is olyan erősek, mint azt a vének mondják…- szitkolózott.
A karjából piros fény áradt. Szép volt… de szörnyű fájdalmakkal járt a lány számára. Kiskorától kezdve tudta, hogy el kell viselnie ezt, de az idő múlásával egyre csak fájdalmasabb érzést váltott ki belőle, amikor testén megjelent egy-egy új tetoválás.
Ezek a tetoválások különböző érzelmek hatására jelentek meg más-más testrészein…
Ha szomorú volt, a bal tenyerén…
Ha féltékeny volt, a bal karján…
Ha boldog volt, a jobb lábán…
Ha dühös volt, a bal lábán…
Ha félt, a nyakán…
Ha zavarban volt, vagy büszke volt magára valami miatt, a hátán…
Ha szerelmes volt, a jobb tenyerén…
És ha a fájdalom kegyetlen, keserű érzése fogta el, akkor a jobb karján jelentek meg a különböző jelek…
Ezek a motívumok azt a hatalmas erőt tartották kordában a legenda szerint, ami a „villámharcos” a birtokában volt. Egyfajta védőpecsétként működtek, mert mikor Hikari ereje, érzései, már elérték azt a pontot, akkor szinte az egész testét beborító jelek piros fényben kezdtek pompázni, és ilyenkor a lányból teljesen kiment az összes erő. Megtanították neki azt a technikát a vének, amivel enyhíthette volna a pecsét okozta fájdalmat, de nem igazán használta. Lusta volt alkalmazni… hát igen, főhősünk elég lusta teremtés…
Most sem próbálta csillapítani fájdalmait, de ennek az oka nem csak az előbb említett rossz szokása volt az oka. Hanem az is, hogy így próbálta büntetni magát, amiért nővérének ekkora fájdalmat okozott. Pedig nem ő tehetett róla…
Egész éjszaka forgolódott, és rángatózott, az újabb jel kialakulása miatt.
„Annyira sajnálom Akari… sosem akartam neked ekkora fájdalmat okozni… te jobban megérdemelnéd, mint én…”- röpködtek fejében a gondolatok.
Nagy kínok közeppete, nehezen, de elaludt.
Másnak arra ébredt, hogy egy szem alakú tetoválás díszeleg a karján.
-Na, ilyen még nem volt…- ásította el magát, közben pedig tekintete végigfutott egész testén. Meg akarta számolni, hány jel van rajta, de rájött, hogy nincs ideje ilyesmire most…
Reggel…
Hikari a trónteremben kezdte a napot. Ugyanis találkozója volt a Villámok-földjének, egyik vezető tagjával, a vének vezérével.
Hikari utálta az ilyen komoly „találkozásokat”. Általában az volt a végük, hogy a lánynak olyan dolgot kellett utána megtennie, amihez semmi kedve nem volt. Ez az undor az ezt megelőző előkészületekre is vonatkozott. Az alkalomhoz illő ruha kiválasztása (ami általában kényelmetlen volt), a haj befésülése (aminek a legfőbb része a fej tetején lévő hatalmas konty precíz elkészítése volt; volt, hogy Hikarinak szinte egy egész napon át, ilyen hajjal kellett járkálnia, és hát… megesett néha, hogy kibillentette az egyensúlyából…)
De a mai nap fontos. Gyorsan felkapkodta a ruháit, aztán rohant az udvarhölgyekhez, hogy a haját megfelelően befésüljék.
Miután befejezték a szépítkezést, a reakciója csak ennyi volt:
-Ugh… de csúnya vagyok! De ha apuéknak ez tetszik…- vont vállat, majd elkezdett rohanni a trónterem felé.- Jajj, remélem időben odaérek…
Majd amikor a trónterem kapujához ért, vett egy nagy lélegzetet, és habozva, de a hatalmas sárkánymotívumos „kilincsre” tette a kezét…
„Annyira félek… most már félek a jövőtől… Akari bárcsak itt lennél, és megfognád a kezem…”-gondolta Hikari, miközben a kilincsen pihentette kezeit… habozott benyitni…
De amikor benyitott…
A karjából piros fény áradt. Szép volt… de szörnyű fájdalmakkal járt a lány számára. Kiskorától kezdve tudta, hogy el kell viselnie ezt, de az idő múlásával egyre csak fájdalmasabb érzést váltott ki belőle, amikor testén megjelent egy-egy új tetoválás.
Ezek a tetoválások különböző érzelmek hatására jelentek meg más-más testrészein…
Ha szomorú volt, a bal tenyerén…
Ha féltékeny volt, a bal karján…
Ha boldog volt, a jobb lábán…
Ha dühös volt, a bal lábán…
Ha félt, a nyakán…
Ha zavarban volt, vagy büszke volt magára valami miatt, a hátán…
Ha szerelmes volt, a jobb tenyerén…
És ha a fájdalom kegyetlen, keserű érzése fogta el, akkor a jobb karján jelentek meg a különböző jelek…
Ezek a motívumok azt a hatalmas erőt tartották kordában a legenda szerint, ami a „villámharcos” a birtokában volt. Egyfajta védőpecsétként működtek, mert mikor Hikari ereje, érzései, már elérték azt a pontot, akkor szinte az egész testét beborító jelek piros fényben kezdtek pompázni, és ilyenkor a lányból teljesen kiment az összes erő. Megtanították neki azt a technikát a vének, amivel enyhíthette volna a pecsét okozta fájdalmat, de nem igazán használta. Lusta volt alkalmazni… hát igen, főhősünk elég lusta teremtés…
Most sem próbálta csillapítani fájdalmait, de ennek az oka nem csak az előbb említett rossz szokása volt az oka. Hanem az is, hogy így próbálta büntetni magát, amiért nővérének ekkora fájdalmat okozott. Pedig nem ő tehetett róla…
Egész éjszaka forgolódott, és rángatózott, az újabb jel kialakulása miatt.
„Annyira sajnálom Akari… sosem akartam neked ekkora fájdalmat okozni… te jobban megérdemelnéd, mint én…”- röpködtek fejében a gondolatok.
Nagy kínok közeppete, nehezen, de elaludt.
Másnak arra ébredt, hogy egy szem alakú tetoválás díszeleg a karján.
-Na, ilyen még nem volt…- ásította el magát, közben pedig tekintete végigfutott egész testén. Meg akarta számolni, hány jel van rajta, de rájött, hogy nincs ideje ilyesmire most…
Reggel…
Hikari a trónteremben kezdte a napot. Ugyanis találkozója volt a Villámok-földjének, egyik vezető tagjával, a vének vezérével.
Hikari utálta az ilyen komoly „találkozásokat”. Általában az volt a végük, hogy a lánynak olyan dolgot kellett utána megtennie, amihez semmi kedve nem volt. Ez az undor az ezt megelőző előkészületekre is vonatkozott. Az alkalomhoz illő ruha kiválasztása (ami általában kényelmetlen volt), a haj befésülése (aminek a legfőbb része a fej tetején lévő hatalmas konty precíz elkészítése volt; volt, hogy Hikarinak szinte egy egész napon át, ilyen hajjal kellett járkálnia, és hát… megesett néha, hogy kibillentette az egyensúlyából…)
De a mai nap fontos. Gyorsan felkapkodta a ruháit, aztán rohant az udvarhölgyekhez, hogy a haját megfelelően befésüljék.
Miután befejezték a szépítkezést, a reakciója csak ennyi volt:
-Ugh… de csúnya vagyok! De ha apuéknak ez tetszik…- vont vállat, majd elkezdett rohanni a trónterem felé.- Jajj, remélem időben odaérek…
Majd amikor a trónterem kapujához ért, vett egy nagy lélegzetet, és habozva, de a hatalmas sárkánymotívumos „kilincsre” tette a kezét…
„Annyira félek… most már félek a jövőtől… Akari bárcsak itt lennél, és megfognád a kezem…”-gondolta Hikari, miközben a kilincsen pihentette kezeit… habozott benyitni…
De amikor benyitott…
댓글 없음:
댓글 쓰기