... Egy fájdalmas emlék ... 괴로운 기억 ...

Hhhhh...
Olyan rossz... Hiába régen történt... Akkor is fáj... Mikonak igaza van...
Még általánosban volt egy legjobb barátnőm, egy éven keresztül minden tökéletes volt! Azt hittem,hittük,már nem is tudom igazán ki mit hitt,csak abban vagyok biztos amit én éreztem... Szóval elválaszthatatlanok voltunk,mindent együtt csináltunk,rengeteget nevettünk együtt,sokat hülyültünk... de azt történt egy év után,hogy jött valaki... EGY UNDORÍTÓ DÖG! (...És még finoman fogalmaztam vele kapcsolatban!)
Év elején olyan "esetlennek,szerencsétlennek,és félénknek tűnt",hogy azt mondtam Naruminak...
-Hé Narumi mi lenne,ha "befogadnánk"?Annyira szerencsétlen egyedül! (...Hát igen,én már akkor is bunkó voltam...)
-Oké Sui,felőlem rendben. - mosolyodott el. Egyfolytában vigyorgott.
Narumit mindenki arról ismert,hogy egyfolytában mosolygott,nevetett,és csak úgy sugárzott róla az önbizalom. Emellett még rendkívül "közvetlen" volt,és nem igazán érdekelte a "személyes távolság megtartása"...
Teljesen az ellentétem volt. Én akkoriban ha beléptem az iskolába...hogy is mondjam minden jó érzés és jóindulat kiveszett belőlem. Gyűlöltem mindent, és mindenkit. Hiába voltam osztályelső még ez sem szerettette meg velem ezt a helyet... Nem voltam antiszociális vagy ilyesmi,csak arról van szó,hogy az én szememben "szinte" mindenki lejáratta már magát. Ki,hogy. De visszatérve a témára...
Befogadtuk Akumát. (...Nem kellett volna) Az első pár hónapban minden egész "kellemesen" telt. De mindig is bennem volt az az érzés,hogy ő Narumit,mindig megpróbálja tőlem "elhúzni". De ilyenkor megráztam a fejemet,és azt gondoltam,mondtam...
*Ugyan már Sui! Ne gondolj ilyen hülyeségekre! Ilyet biztos nem tenne! Te túlkomplikálod a dolgokat!*
Pedig nem komplikáltam túl semmit. Minden pontosan úgy alakult,mint ahogy azt vártam. Igen vártam. Tudtam,hogy Akuma megfogja mutatni a foga fehérjét. De azt már nem hittem volna,hogy Narumi nem engem "választ"... Én barom megbíztam benne... Hittem abban,hogy az a sok dolog,amit együtt átéltünk,csináltunk jelent neki valamit... De nem így lett...
Ez volt az a pont az életemben,hogy "Megutáltam az embereket".
Nem,ez nem hülyeség vagy ilyesmi. Én tényleg "utálom" az embereket. De ezt nem úgy kell elképzelni,hogy a világon "minden egyes embert",inkább úgy,hogy csak a rosszat látom meg először mindenkiben, nem vagyok túl kedves kezdetben senkihez (...De néha akadnak kivételek),szörnyen flegma vagyok,és kötözködő meg még más apróbb dolgok. Ez az egész akkor bontakozott ki mikor 8.-os voltam.Igen ilyen az egyik részem,ez van. Mindenkinek van rossz oldala,de mindig vannak emberek,akik,hogy is mondjam...megmutatják nekik,hogy nem minden olyan rossz,és fekete-fehér,mint amilyennek mutatja magát...
De most vissza az előző témához...
Egy idő után Narumi és én már teljesen "idegenek" voltunk a másik számára. Én nem szóltam hozzá,látva milyen jól "kijönnek" Akumával. Féltékeny voltam. De nem csak ez volt a probléma... tudtam,hogy Akuma miután behálózza, el fogja dobni mint egy rongybabát. (...Igen így lett,mióta elkezdődött a középiskola,azóta hallottam arról,hogy összevesztek,és hogy Akuma mennyire nem foglalkozik már vele)
Szóóóval hiába próbáltam már Narumival beszélni,hogy figyeljen oda. Nem tette. Csak nekem próbálta mutatni néha,hogy ő mindig a "kezében tartja a dolgokat". Hát engem meg nem lehet átb*szni.
Undorító volt egy egész éven keresztül végignézni,amit művelnek... Még mindig összeszorul a torkom,ha visszagondolok erre az időszakra... És talán ami a legjobban fáj,az az,hogy Narumi sohasem vette észre,hogy mit is érzek valójában. Hiába mondtam neki,semmi. Hhhh...
A "mosolyom" mögött amit mindig magamra erőltettem előttük,hamis volt. Valójában mind a kettőjüket borzasztóan meggyűlöltem. Narumit azért,hogy így elfelejtett. Akumát pedig önmagáért,az alattomosságáért,a kétszínűségéért és még sok mindenért. Egy ilyen embert legszívesebben élve eltemetnék. vicces lenne,de ő ennél rosszabbakat érdemelne!
Eltelt jó pár hónap... kinek vidáman... kinek szomorúan...
Nagyon bökte a csőrüket,hogy én voltam a legjobb  tanuló... Ez mindig feldobott... *Ostoba szőke libák...Ennyit értek!^~PPP*
A ballagáson mind a kettő bőgött. Igazából mindenki,egyedül csak egy ember nevetett. Én.
...
Nem véletlenül. Annyira röhejes látványt nyújtott ez a kétszínű banda,hogy csak nevetni tudtam. Egy könnycseppet sem ért meg egyikőjük sem!
Nekem a középiskola maga volt a..."?Megváltás?"... igen ez a legjobb szó rá...
Egész nyolcadik óta csak erre vágytam...
Csak egy jó,összetartó,vicces osztályra,és egy barátra,aki nem hagy ott a szarban...
Megkaptam. Osztály? Kipipálva,viccből sosincs hiány! Barát? Azt is! nem is egyet! Mindegyikőjükre számíthatok...
És... azt is amiben,akiben nem is reménykedtem már...
Egy legjobb barát. Ez nem csak egy "címszó". Nálam ennek súlya van. Hiába küldöm el naponta legalább 20-szor a p*csába,rángatom fel a földről,verekszem vele stb. Ő az.
Igen igaz,hogy ő a tipikus példa a naiv,butus, "tudatlanok boldogsága" emberre. De nem csak ennyi. Mellettem áll, nem felejt el (...Csak néha felhívni!^~"PPP), biztat,elfogad olyannak,amilyen vagyok,stb... olyan mint egy "nővér". Na jó ez hülyeség,mert akkor már én vagyok az ő nővére...^^"DDD
Miko♥...(Te is ugyanezen mentél keresztül...)

...Ez már régóta ki szerettem volna írni magamból,csak most tudtam erőt venni magamon...

...TheBigChangeIThink...